Halálból életre…
Lk 7, 11-17
„Ő pedig így szólt: ifjú, neked mondom, kelj fel!”…„Félelem fogta el mindnyájukat, dicsőítették az Istent, és ezt mondták: Nagy próféta támadt közöttünk, és meglátogatta Isten az ő népét.”
Mindaddig, amíg valaki egészen közelről nem találkozik a halállal, csak elméleti ismeretei lehetnek a halálról. Akkor érint leginkább minket, amikor valaki közelit veszítünk el.
Azt nem lehetne mondani, hogy Jézusnak ne lettek volna közeli tapasztalatai a halálról, hiszen a hagyomány szerint igen korán, fiatal korában elvesztette nevelőapját, Józsefet. De az is hamis állítás lenne, hogy ő, aki annyira szoros közösségben élt a mennyei Atyával, nem úgy élte meg a halál közelségét, mint mi, hétköznapi emberek. A történet, amit olvasmányul ajánlok, megmutatja Jézusnak azt az arcát, amelyik a halál láttán megrendül, amelyik együtt érez a gyászolókkal. Egy fiatal embert visznek ki Nain városából koporsóban, hogy a kor szokása szerint a városon kívül végső nyugalomra helyezzék. A minap még az utcán látták ennek az özvegy asszonynak egyetlen fiát. Ki ne ismerte volna? Hiszen az ilyen kis város lakói ismerik, számontartják egymást. Már akkor is sajnálták az asszonyt, amikor megözvegyült. Most meg… micsoda szörnyűség! Egyetlen fiát temeti!
Most Nain városka kapuja az élet és a halál ütközőpontjába kerül. Ugyanis két menet találkozik itt össze, az élet és a halál menete. Egy halottas menet, amelyik végső nyugalomra akarja helyezni a halott ifjút szembetalálkozik az élet menetével: Jézus és tanítványai nagy sokasággal haladnak arra. Melyik az erősebb, melyik győz? Az élet, vagy a halál? Ez a drámai találkozás akár jelképpé is emelkedhet, s a ma embere ugyanúgy felteheti a kérdést: melyik az erősebb, az élet vagy a halál?
Néha úgy látjuk, különösen megrendült élethelyzetben, hogy a halál mindent maga alá gyűr. Minden halál, és minden gyász fájdalmas valakinek, valakiknek, van úgy, hogy sokaknak, de a fiatal halála még a legközönyösebb embert is megrendítheti. Ez az özvegyasszony vélhetőleg egyetlen reménységét, támaszát veszíti el, már férjét eltemette, s most egyetlen fiát kíséri ki. Gyászában osztozik az egész közösség, ez a kis város, melynek a jelentése: kedves, zöld legelő, s lám most nevének ellentmondva feketébe burkolózik, a szomorúság városa lett.
De történik valami. Valami fény dereng! Mindjárt a történet elején sejthetünk valami jót, már a történet elején így ír Lukács evangélista: Amikor az Úr meglátta az asszonyt, megszánta…Látta Ő az egész menetet, mindenki sírt. Mégis itt arról olvasunk, hogy meglátta az asszonyt, megszánta…Látta a többieket is, de csak ezt az egy asszonyt látta meg. Mert mindig azt látja meg, akinek a legnagyobb a fájdalma. Számára a sokaságból most csak egy ember fontos, neki most csak eggyel van dolga. Az az egy, az a századik, az az elveszett, akiért most épp Nain városába kell menniük. Lám, a világ Megváltója egyetlen embert lát most meg. Ezért az egyért kell utat vállalnia, ezért az egyért kell tennie. Mert ennek az egynek szörnyű fájdalma van. Pontosan így van velem és veled dolga. Személyesen. Amikor a legnagyobb bajban vagy, amikor a legnagyobb a gyászod, Ő meglát. Észrevesz, és eljön, hozzád lép, megáll melletted. Megszán. Az Újszövetség, de talán a Szentírás egyik legszebb szava ez a szó, ami itt szerepel, azt jelenti: megszán, könyörületre indul. Amikor az Úr könyörületre indul, ott történhetnek csodák, a példázatbeli adós szolgán is így indul meg a gazda szíve, és így engedi el az adósságát,(Mt 18), az ötezer embert így szánja meg Jézus, mert olyanok, mint a pásztor nélküli juhok, és ad nekik enni (Mt 14). A tékozló fiú apja is így indult könyörületre hazatérő fia elesettségét látva (Lk15). Mindannyiszor ez az ige szerepel. Megszánja ezt az asszonyt, és könyörületre indul. Azt mondja neki: Ne sírj! Nem azért mondja ezt, mintha azt gondolná, hogy nincs helye a sírásnak, a könnyeknek…hiszen ő maga is könnyekre fakad barátja, Lázár halálán, és sír Jeruzsálem fölött, és megrendül a gyászt látva…A boldogságmondások egyike szerint: boldogok, akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.
Ahol az emberi szem csak a halált látja, és valami nagy-nagy lezártságot és befejezettséget, ott az Élet Ura már az életet látja, az életet készíti…
Azután odalépett és megérintette a koporsót, akik vitték, megálltak, ő pedig így szólt: ifjú, neked mondom, kelj fel! A halál kénytelen kiadni a markából a foglyát. A halálnál erősebb hatalom van itt jelen, az érintése, a szava életre támasztó szó, mint a teremtés szava, amelyik életet hozott a semmiből. Lett. Felkelt. Feltámadt. A felkelő fény a magasságból meglátogatta azokat, akik sötétségben, a halál árnyékában laknak.
Erre felült a halott, elkezdett beszélni, Jézus pedig átadta az anyjának…
Visszakapta ez az asszony szeretett fiát, az egyetlent. Nem örökre, mert egyszer a naini ifjú is meghal, mert csak erre az életre támasztotta fel őt az Úr, csak ebben a testben. Nem tudjuk, mennyi időt kapott még ajándékba ő, és az édesanyja. De az ő feltámasztása is jeladás arról, hogy Jézus Krisztusban olyan győzelmes Úr adatott nekünk, aki képes legyőzni a halált… S nem sokkal később majd valaki más veszíti el a Fiát, Mária áll ott majd a koponyák hegyén a kereszt alatt, s az Örökkévaló az egyszülött Fiát adja, hagyja a halálba menni, hogy végül felragyogjon majd az élet…hogy visszakapja majd a világ, legalábbis, akik Benne hisznek.
A mozdulat, amivel visszaadja Jézus az életre támasztott fiút, magért beszél. Életet ad. Ahol mi csak a halált láttuk, a halált tapintottuk, ott még támadhat élet. Így látogatta meg Isten az ő népét.
De jogos lehet a kérdésfelvetés: mit kezdjünk ezzel a történettel: amikor a mi szeretteinket nem adja vissza, mi nem kapjuk vissza azokat ebben az életben, akiket elveszítettünk?!
Ami számomra világossá lett ebből a történetből, az az, hogy miközben gyászmeneteinket járjuk, kedveseinket kísérjük az utolsó úton, találkozhatunk az élet Urával. Ha ez a találkozás megtörténik, akkor találjuk meg az életet, akkor kaphatunk csak válaszokat gyászos kérdéseinkre. E nélkül a találkozás nélkül reménytelenségben töltjük földi létünket. De ha találkozunk az Élet Urával, az első Húsvét hajnalán Feltámasztott Úrral, ha engedjük a felkelő Nap fényét a szívünkbe, életünkbe beáradni onnan a magasságból, akkor átéljük azt a megfoghatatlan élményt, hogy a halál árnyékában élőkre fény ragyog. S az örökélet fénye beragyogja már ezt a földi életet is. És lesz sírás, de lesz megvigasztaltatás is. Lesz gyász, de lesz reménység is. Hogy hogyan? Ez az a titok, amit megfejteni aligha tudunk. Az élet Ura belép életünkbe, és minden megváltozik. S megtudjuk, megérezzük, hogy mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.
Csak egy gondolat erejéig nézzük meg ezt a történetet allegorikus értelemben.
Minden, amiről azt gondoltuk, hogy már elvesztettük, minden, ami meghalt számunkra, vagy meghalt bennünk, mert lehet ilyen érzés életünk válságos pontjain, az élő Isten kezében újra elevenné válhat. Ami fogva tart, bármi legyen is az, nem lehet olyan erős a szorítása, hogy az Élet Ura életre ne szabadíthatna belőle. Kaphatunk új reményt, új perspektívát, új célokat, társakat, mert Isten előtt nincs lezárt ügy, nincs lefutott élet, és nincs lehetetlen. Ami számunkra lehetetlennek tűnik, az Előtte lehetőség. Így ajánlhatjuk életünket oda az élet Urának, aki a halálból is életre kelthet, akaratokat, érzéseket, lehetőségeket, dúlt hiteket, és akár kiégett életeket. Ma így szól: ifjú, vagy idős, vagy középkorú, neked mondom: kelj fel!
A halál és az élet ütközőpontjában élünk. Az Élet Ura kínálja jelenlétét, társaságát ebben az ütközőpontban, ebben a találkozásban, s higgyük el, Ő erősebb a halálnál. Vele lehet életünk, s vele, ha meghalunk is élünk.
Csaholcziné Kádár Marianna lelkipásztor