Napi tanács: Jézus mondja: Én vagyok az életnek kenyere. (János ev. 6,48)
Jó reggelt és derűs napot kedves Mindnyájatoknak! – Furcsa is ez az élet! … Amíg nincs veszély, az ember oda se figyel rá. Csak él bele a világba. (…) Fecséreli hiába az életet, mintha semmi értéke se volna. Csak akkor érti meg, amikor már késő, hogy mit is jelentett. (Vlagyiszlav Tyitov)
„Jézus Krisztus nemcsak megszabadított bennünket valamitől, hanem valaminek az elvégzésére is felszabadított. Csak az igazán szabad, aki felelősséggel vállalja szolgálatát a még rabságban vergődők között. Ebben az elkötelezettségben szabad, és csak ebben tudja dicsérni és magasztalni Istent.” (Karl Barth)
Napi Ige: Lukács evangéliuma 19,41-44
Jézus siratja Jeruzsálemet
19,41 Amikor közelebb ért, és meglátta a várost, megsiratta,
19,42 és így szólt: “Bár felismerted volna ezen a napon te is a békességre vezető utat! De most már el van rejtve a szemeid elől.
19,43 Mert jönnek majd reád napok, amikor ellenségeid sáncot húznak körülötted, körülzárnak, és mindenfelől szorongatnak; 5Móz 28,52; 29,2-3; Jer 6,6; Zak 14,2
19,44 földre tipornak téged és fiaidat, akik benned laknak, és nem hagynak belőled követ kövön, mert nem ismerted fel meglátogatásod idejét.”
Jézus sír…
Jézus Jeruzsálem felé menet közeledett a városhoz és ekkor szívének fájdalma könnyekben csordul ki a város láttán. Bizony titokzatos és szent könnyek voltak ezek. Hiszen a sírás a tehetetlen fájdalom bizonysága szokott lenni. De itt az sír, aki égnek és földnek hatalmas Ura. Világfeletti dicsőségből úgy megalázta magát, amikor felvette magára a mi emberi erőtlenségünket, hogy voltak helyzetek, amikor Ő is csak sírni tudott.
De amikor sírt, nem maga miatt sírt! Néhány nap választotta el a megcsúfoltatástól és kínszenvedéstől, de az Ő szíve nem ezért fájt, hanem Jeruzsálem sorsáért, amit előre látott! Látta bekövetkezendő pusztulását és lakosainak földre tiportatását. És ez az, ami elszomorítja szívét. Bizony e nagyböjti időben szégyenkeznem kell sok önző panaszkodásom miatt, meg kell csodálnom Jézusban ezt a mások romlása felett könnyező szeretetet.
Főképpen Jeruzsálem hitetlensége felett sírt. Látta, hogy annak ítéleteként vonta magára a város közelgő végromlását. S a fájdalom, hogy másképpen is történhetett volna. Volt része Jeruzsálemnek a meglátogatás idejében. Felismerhette volna az utat, amely a békességére lett volna. De elvakultan elfordult a menekülés ajándékától. Ezért éri utol a pusztulás.
Végül, de nem utolsó sorban: Vajon rajtunk kell e sírnia Jézusnak? Felismertük-e a meglátogatásunk idejét, amikor szólt, hívott minket? Vajon tudjuk-e, hogy élet és halál kérdése a szófogadás? Ha pedig már meghallottuk az Ő szavát, akkor vajon van-e bennünk is az az indulat, mely benne megvolt, amikor sír a süket város felett? Vajon sírunk-e mi az elveszett emberek felett, motivál-e, hogy bizonyságot éljünk és mondjunk nekik? (Dr. Victor János nyomán – Sz.N.G.-)